A férfi az ablakon keresztül bámulta a sötétben szállingózó hópelyheket. A hálószoba hideg volt és sötét - télen nem fűtötték, mert nem bírták volna fizetni a gáz-számlát. A tizenöt évvel ezelőtti éjszakára gondolt, amikor még értette a világot. Látta az élet felszínét, és el tudta olvasni a rajta futó mintázatokat. Mostanra már Isten mindent elvett tőle amit csak lehetett, a párján és az elvein kívül nem volt szinte semmije. Sóhajtott és összeszorította a fogait: minden éjjel hadat üzent a világnak.
Az öregembernek semmije sem volt, csak ideje. Abból sem sok, talán csak néhány perc. Amit nem vett el tőle az élet, azt elvette a rendszer. Elveit sárba tiporták, szellemét bemocskolták, vagyonát a nincsteleneknek adta. Az egészségét feláldozta a munka oltárán, elkótyavetyélte aprópénzért. Kék sarokban ő volt, pirosban a halál. Utolsó menet, aminek a végén úgyis a kaszás csontkezét emeli magasba a bíró.
A lélek megtisztulva állt Isten színe előtt.
Összeszorított fogakkal, és ökölbe szorított kézzel.
Isten megcsóválta a fejét.
- Tudod mi következik?
- Tudom.
- Sosem fogsz megalkudni, ugye?
- Soha.
- Legyen hát úgy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése