Hosszú ideje

Ülök a koszos, húgy- és felmosószer szagú vonaton: vigyázok nehogy hozzáérjek valamihez. Félek, hogy oda tapadok. Időben úgyis valamikor 90' közepén ragadtam, legalább térben legyek szabad. Kint meleg van, sötét - semmi nem mozdul, csak a fák árnyai rohannak a kocsi mellett. A lehúzott ablakon a talpfák és forró, rozsdás, vasúti kövek illata vág be a menetszéllel.

Megint feketében vagyok. 

Illetve mindig. 

Ha kéket, ha kockásat, ha zöldet vagy fehéret veszek fel - rajtam az akkor is fekete. Annak látnak, annak látszom - ez van. Valamikor érdekelt, ma már ez sem izgat.

Bakancs. Fekete farmer. Fekete póló. Kopott, fekete farmerdzseki. Az ujja rojtosodik. Nem emlékszem, hogy valaha is ép lett volna. 

Mindig ilyen volt. 

Mindig ilyen voltam.

Sokan egész életükben magukat keresik - nekem nem kell, én már megvagyok. És nagyon valószínű, hogy már nem is megyek sehová.

Ismerem az elejét és most már a végét is.

A barátom, feketében, megmutatta.

Ülök az éjszakai vonaton.

Ülök az éjszakai buszon.

Ülök éjjel, a volán mögött.

És utazok a semmi felé.

Majd lesz egyszer egy pillanat, amikor az univerzum utolsó hidrogén atomját is beszippantja egy hipermasszív fekete lyuk - az utolsó a világmindenségben - és megáll tágulni a tér, vele együtt megtorpan az idő is.

Aztán felcserélődik az ok és az okozat.

A tér szűkülni kezd, az idő visszafelé folyik majd.

Minden megtörténik majd újra, de visszafelé. 

Azért lesznek emlékeid, mert felejtesz.

Az én vonatom is visszafelé fog menni akkor. 

Aki leszállt, az újra felszáll majd, és már nem lesz szükség beszédre, mert mindent tudunk egymásról.

Ez a világ nagy, retúr jegye.

Tudom, mert veled együtt váltottam meg a pénztárnál. 

Tudom, mert én vagyok az éjszakai utazó.