Megint van egy kis kedvem, és időm, hogy blogot írjak. Most cél nélkül, csak úgy. Ahogy a sofőr megy az éjszakai úton, csendben, figyelve a nyári éjszakát, a Holdat, a csillagokat.
Nemrég éjfélig dolgoztam, valamikor éjjel egy körül értem haza. A házunktól nem messze két fiatal srác állt, hátizsákokkal, zselés hajjal, kiöltözve. Értetlenül forogtak. Amikor kiszálltam a kocsiból, hogy kinyissam a kaput, az egyik odajött. Nem tudom mit várt, vagy mit gondolt. Fekete ing volt rajtam, fekete sofőr kesztyű, fekete farmer. És fáradt voltam.
- Ő... jó estét, elnézést.
Látszott rajta a zavar, de jobban kétségbe volt esve, mint amennyire tartott attól, hogy egy idegenhez odamenjen.
Biccentettem neki.
- A rendőr azt mondta, hogy a Szőlőhegy arra van - bökött a temető felé - Milyen messze van a Szőlőhegy?
- Mit akartok ott, ilyenkor? - játszottam nekik a gyanakvó falusit, aki utálja a pesti srácokat.
- Hát... buli van. Lejöttünk a lányokhoz, de ők még nem tudják.
- Lányokhoz - szögeztem le.
A srácon látszódott, hogy már megbánta, hogy idejött hozzám.
- Ha el tetszik vinni, akkor fizetünk érte! - tette hozzá a másik.
Belül már könnyesre röhögtem magam, eszembe jutott, hogy én is pont ilyen hülye voltam fiatalon, ha lányokról. vagy buliról volt szó. Átutaztam a fél világot csak azért, mert valahol volt egy csaj, aki éppen tetszett, és esélyem volt rá, hogy lássam - akárcsak egy percre is.
- Éppen dolgoztam, de még bele fér egy meló - mondtam, és neki támaszkodtam a kocsinak - Mennyitek van?
A két srác összesúgott, elővették a pénztártcájukat.
- Nálam van egy ötszázas, mert a többi elment buszjegyre - mondta a magasabbik.
- Nálam meg egy ezres, ja nem csak egy ötszázas.
- Az kevés. Minden megkezdett óráért nyolcvanat szoktam kapni. Nyolcvanezret.
Összenéztek, látszott rajtuk, hogy egyre jobban összezavarodnak.
- Tényleg ennyire hülyék vagytok? - nevettem rájuk - Dobjátok be a cuccokat, kiviszlek titeket.
Az egyik elmosolyodott, de a másik még nem tudta mi a helyzet. Azért ő is behuppant. Direkt gyorsan mentem, százzal a kihalt töltésen, a hegy felé.
Aki mellettem ült, talán Dávid - előkapta a mobilját. Egy fiatal csak képe volt a kijelzőn, Móni.
- Igen, megyünk már. Nem, nem szórakozunk. Igen, adom a sofőrt.
Elvettem a telefont.
- Ki vagy? - kérdezte a cincogó hangon a lány.
- A sofőr.
- Milyen sofőr?
- Fáradt. Hova vigyem a haverjaidat?
- Te tényleg elhozod őket? Ezek nem normálisak! Hol fognak aludni?!
- Ez már a te bajod, kishúgom - mondtam Móninak - Szóval hova vigyem őket?
- Hát... a konténerhez. A régi buszmegállóhoz.
- Öt perc, és ott vagyunk.
- Jó, mi is ott leszünk!
A két fiatal csaj, meg talán az anyjuk már várt minket a régi, összedőlt buszmegállónál. Lefékeztem mellettük.
- Csókolom, meghoztam a kandúrokat - vigyorogtam rá az anyukára a kocsiból. Negyvenes nő volt, egész jól tartotta magát.
- Maga az apjuk? - kérdezte a nő.
- Nem, akkor gyalog jöttek volna. Én a sofőr vagyok.
A nő nem tudta hányadán áll, ezért tovább kérdezett.
- Kőbányáról hozta idáig őket?
- Nem, a temető mellől. Leintettek.
Az anyuka megnyugodott.
- Ja, akkor maga is a faluból való.
Bólintottam, és elindultam hazafelé.
Nincs tanulság a végére, csak ez történt velem.
