Tiszta, hideg víz

A német könnyűzene mindig lenyűgöz. Valamikor, amikor még érdemes volt hajnalban Tilos rádiót hallgatni, volt egy műsor, amiben nagyon jó EBM számokat toltak. Akkor hallottam a Kaltes Klares Wasser egy kegyetlen feldolgozását. Barbár idők voltak, nem volt tube, nem volt otthon net. Akinek volt egy 56K-s modeme, azt fél-istenként tisztelték, és floppykat hordtak az oltárához, hogy töltse meg azokat szexképekkel.
Nade.
Azóta is keresem azt a covert de az istennek sem találom.

Marian.

Halálbüntetés

Sokan azzal jönnek, hogy nem akarják eltartani az elítélteket.
Ez gyávaság.
Merjük kimondani, hogy kibaszott vérszomjasak vagyunk! Látni akarjuk meghalni azt a szemétládát, aki agyonver egy kisgyereket, megfojt egy nőt, vagy kivégez egy férfit.
Semmi sem változott az elmúlt évezredekben: nem lettünk civilizáltabbak. Többször mosakszunk, mást eszünk, és nem gyalog, hanem kocsival járunk.
Ennyi.
Ugyanúgy élveznénk, ha egy császár együtt szerepeltetné a keresztényeket/zsidókat/muzulmánokat az oroszlánokkal/aligátorokkal/tigrisekkel, mint ahogy annak idején a római uralkodók tették.
Nem változunk: emberek vagyunk, azok is maradunk.
Ezzel kéne szembenéznünk, és elfogadnunk a természetünket.
Ha erőszakot veszünk magunkon, az nem segít, de egy komoly következménye azért lesz: a társadalom szociopatákat (és ha van egy kis szerencsénk, nem pszichopatákat) fog kinevelni magából, akik törvényszerűen el fogják veszejteni azt a közösséget, amiben élnek.

Igen a halálbüntetésre.

Fekete - Fehér - Szürke

Fehér

A légypiszkos, hatvanas villanykörte hosszú árnyékokat rajzolt az elhanyagolt helység falára. A vakolat mállott, a csap csöpögött, és a mocskos ablakon csak torz kép volt a telihold sárga tányérja. A mosogatóban több hetes mosatlan: hegynyi penészes edény, evőeszköz púposodott.
            A borostás, flanelinges férfi tűnődve nézte a konyhapadlót szaglászó patkányt. Lassan felállt a hokedliről, majd egy hirtelen mozdulattal rátaposott a rágcsáló fejére. Az állat még jó ideig vonaglott a műanyag papucs alatt, aztán kiszenvedett. Berúgta a konyhaszekrény alá a dögöt, majd a hűtőgéphez lépett. Egy ideig kapargatta az ajtóra száradt paradicsom szószt, de aztán feladta – kinyitotta a jégszekrényt.
            Hosszan kotorászott a szebb időket látott gépben, majd kivett egy összecsomózott, koszos,Tesco-s zacskót. A hűtővel szemben álló konyha asztalra lökte, majd kisietett az előszobába. Kisvártatva egy tolókocsiban ülő emberrel tért vissza. A rokkant borzalmas állapotban volt. A végtagjai hiányoztak, a száját bevarrták. Nyelőcsövén vérző lyuk tátongott, amin ezüstös lánc kígyózott le a torkába. Egyik szemgödre üresen sötétlett, míg a másik szeméről eltávolították a szemhéjakat. Nyöszörögve nézte az asztalon heverő nylon szatyrot, majd sírva fakadt.
            A borostás férfi odatolta őt az asztalhoz, majd mosolyogva felé fordult:
– Ki lesz a mai másik vendég, Vlak úr? Ó, hát csak nem a kedves felesége? Vlakné biztosan nagyon várta már ezt a remek alkalmat, hogy velünk vacsorázzon!
            Fütyörészve eltűnt az egyik szobában, majd egy láncra vert nőt vezetett a konyhába. Az asszony rémisztő látványt nyújtott a félhomályban. Karjai ernyedten lógtak, bizarr módon púposodó vállait kendő fedte. Arcáról eltávolították a bőrt, csak rúzsozott ajkait és festett szemét hagyta a fogva tartója épen. Hasán borzalmas seb gennyedzett, amiben eltűnt a lánc vége. Iszonyatos fájdalmai voltak, mert amikor a férfi megrántotta a pórázt, kétrét görnyedt, és az asztal mellett álló üres székre esett.
– Úgy – dörzsölte össze kezeit a borostás alak – Ma este vagyunk tíz évesek! – mosolyodott el. Ugye milyen hosszú idő ez? Nekem gyorsan elrepült, de önöknek biztosan megváltozott az időről alkotott elképzelésük. Apropó! Vlak úrnak még nem is mondtam, hogy erre az ünnepi alkalomra meghívtam a gyermekeiket is. Ha már kicsiket vállalt a kedves felesége...
            Lerántotta a kendőt a nő vállairól, ahova egy-egy apró, erősen oszlásnak indult fejet varrtak, értő kezek.
– Pedig olyan jó fejek voltak – vigyorodott el.
            Vlak úr nem emberi hangon nyüszíteni kezdett, a felesége pedig zihálva felsírt. Mindketten iszonyatosan erővel rángatták a láncaikat, de a fájdalom és a kimerültség legyőzte őket. Néhány perc múlva elcsendesedtek - az asztalra dőltek kínjukban.
– Talán ennyi év után joguk van megtudni, miért is élvezhették szerény hajlékom kényelmét ilyen hosszú ideig. Vlak úrnak bizonyára vannak sejtései, de a kedves felesége boldog tudatlanságban tölthette az elmúlt éveket.
            A férfi remegő kézzel vett elő egy fényképet a tárcájából, majd elcsukló hangon folytatta.
– Ez itt a kislányom, Piros. Most lenne tizennyolc éves. Vlak úr néhány évvel ezelőtt elkapta a közeli erdő mellet, megerőszakolta, széttépte és felfalta. Nem biztos, hogy ebben a sorrendben.
            A nő felemelte a tekintetét és iszonytató dühvel nézett a férjére. A flanelinges itt némi hatás szünetet tartott, majd az asztalon heverő zacskó felé bökött.
– Mostmár nem is tenne ilyet, ugye? Részint fizikai akadályai vannak, másrészt pedig megbánta amit tett. Vlak úr, kérem bólintson, ha így van!
            A félszemű, megcsonkított ember vadul bólogatni kezdett.
– Sejtettem – tette hozzá sötéten a házigazda, majd a konyhaszekrényből egy széfet vett elő, és az asztalra helyezte.
– A széf időzáras, egy órára állítottam be. Amikor kinyílik, én már egy távoli ország felé tartó gépen leszek. A széfben egy kulcs van, ami Vlak asszonyság ezüst láncát nyitja. Mivel a hölgy vérfarkas – kellően felhergelt vérfarkas – és odakint telihold van... Nos kedves Vlak úr, nem lennék az ön helyében.
            Partedlit kötött mindkettőjük elé, szétvágta a férfi ajkait  összefogó damilt, majd kicsomagolta a nylonzacskóból Vlak úr letépett, aprócska hímtagját.
– Hány napja nem ettek már, nyolc? Nosza, harapjanak bátran! Hadd látom, melyikőjük lesz az angyal? Hamm-hamm!

Fekete - Fehér - Szürke

Három novella, egy pályázatra. Három megszállottról, egy feketéről, egy fehérről, és egy szürkéről.

Fekete


A lány beleszívott a cigarettába, a dohány sercegve felparázslott. Lent tartotta a füstöt, majd kifújta. Mozdulatai, ahogy magyarázott valamit – együtt kavarogtak a szürkéskék csíkokkal. Túl sokat ittam ahhoz, hogy igazán figyelni tudjak arra, amiről beszélt. Csak a feketére rúzsozott szájat néztem, és a csillogó barna szemeket.

Nevetve nyomta el a csikket, és kortyolt a martiniből. Mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak valami idétlen motyogás, amit nem is hallott meg. Körbemutatott a presszóban, a fülembe suttogott, amit a kocsma morajától nem értettem. A nyakamon éreztem a leheletének forróságát, a tarkómon felállt a szőr.

Felkelt az asztaltól, megint mosolygott, és beletúrt rövid, fekete hajába. A karját nyújtotta.
− Gyere, kimegyünk egy kicsit. A friss levegő jót fog tenni – mondta, és felsegített az asztaltól.
Tetszett a lány, de már a találka előtt eldöntöttem, hogy meg fogom ölni.

Belekaroltam, és igyekeztem nem elrántani. Miközben az ajtó felé vezetett, végignéztem az ivóban. Részegen az ember észrevesz olyan részleteket, amiket józanul figyelmen kívül hagy. Éreztem azt a rengeteg bánatot, ami a koszos lambériával borított falakról csorgott a padlóra. Az üres poharakban zizegő jazz zenét, ami úgy járta át a testemet, mint a rum. A kopott, csontszínű székeken ülő testek tompa, fojtogató izzadság szagát.
És amikor kiléptünk az ajtón, éreztem a nyári pest ragacsos éjszakáját.
− Jobb? – kérdezte.
Bólintottam, a zsebembe nyúltam, ahol a késem lapult. Hűvös érintése megnyugtatott.
− Sétáljunk egyet? Arra lakom! – nézett a Gellért-hegy felé.
− Persze, menjünk – suttogtam.

Csendben lépdeltünk egymás mellett, majdnem átértünk a hídon, amikor megtörte a hallgatást:
− Sok kapcsolatod volt már?
Értetlenül néztem rá, és igyekeztem kitérni a téma elől.
− Nem igazán – mondtam halkan. Eszembe jutottak a kivéreztetett, összetört testek, és megborzongtam – Nem igazán nevezhetők kapcsolatnak, amik voltak – fejeztem be sután a mondatot.
− Nekem se – válaszolta saját kérdésére.

Ismét csend lett, csak cipőjének a kopogását hallottam. Leértünk a hídról, és elindultunk felfelé a hegyre. A magasból furcsa hálónak látszottak a pesti oldal kivilágított utcái. Piros, és aranyszínű pókok cikáztak a kereszteződésekben.
− Tudod – folytatta a néhány perce abbahagyott mondatát – Olyan áldozat típus vagyok, vagy mi. Egy ismerősöm mondta, aki az ELTE-n tanult pszichológiát.
− Szerintem téved – hazudtam – Határozott vagy, és kedves – tettem hozzá, mire a lány fülig pirult. Izgató látvány volt a lúdbőrös teste, elhatároztam, hogy nem erőszakolom meg, mielőtt megkínzom. Úgy élvezetesebb. Élve fogom megnyúzni, és hallgatom majd a sikítását, amíg el nem szakadnak a hangszálai.
Elmosolyodtam.

Ő félreértette, és közelebb hajolt hozzám, de elhúzódtam.
− Ne itt – motyogtam.
− Szégyenlős vagy – kacagott fel.
− Talán. Gyere! – elindultam a bokrok felé, és berántottam az árnyékok közé.
Átkaroltam, és megcsókoltam. Barack ízű volt a nyelve: az ajkamat kereste.
Ráharaptam.
Erősen.
Megpróbálta elrántani a fejét, de nem engedtem. Ahogy próbálta magát kiszabadítani a szorításból, egyre erősebb sós-vas íz öntötte el a számat. Oldalra csavartam a fejét, és még jobban összeszorítottam az álkapcsom. A nyelve szinte tőből kiszakadt, és a hosszúkás izom-féregként tekergett a földön, amikor az avarra köptem.

A lány arca tiszta vér volt, köhögve öklendezte fel a vacsorát.
Elővettem a késemet, kicsit meggörnyedtem, hasra löktem, majd egy gyors mozdulattal átvágtam a térdhajlatát.
− Most már nem mész sehová – vigyorodtam el.
A földön feküdt, és görcs rázta: a vérveszteségtől, és a sokktól nem volt már a tudatánál. Összefüggéstelen, hörgő-szörcsögő szavak törtek elő a torkából, fátyolos tekintete engem keresett.
− Essünk hamar túl rajta – hajoltam fölé, de valamennyire feleszmélhetett, mert egy marék földet vágott az arcomba. Félig vakon kaptam a karja után, megszorítottam, és megtekertem. A késemmel végigvágtam a vállától a csuklójáig a bőrt, majd egy határozott mozdulattal letéptem az izmokról.

A teste íjként megfeszült, majd elernyedt. Az elméje nem tudott több fájdalmat befogadni, és elájult. Folytattam a nyúzást: először a végtagok, a torzó, majd az arca. Az egész nem tartott tíz percnél tovább, de mire végeztem már kiszenvedett. Elégedetlenül néztem az ösztövér, inas-csontos tetemet: nem egészen így terveztem.

Nem hozott teljes kielégülést.