Fekete - Fehér - Szürke

Három novella, egy pályázatra. Három megszállottról, egy feketéről, egy fehérről, és egy szürkéről.

Fekete


A lány beleszívott a cigarettába, a dohány sercegve felparázslott. Lent tartotta a füstöt, majd kifújta. Mozdulatai, ahogy magyarázott valamit – együtt kavarogtak a szürkéskék csíkokkal. Túl sokat ittam ahhoz, hogy igazán figyelni tudjak arra, amiről beszélt. Csak a feketére rúzsozott szájat néztem, és a csillogó barna szemeket.

Nevetve nyomta el a csikket, és kortyolt a martiniből. Mondani akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak valami idétlen motyogás, amit nem is hallott meg. Körbemutatott a presszóban, a fülembe suttogott, amit a kocsma morajától nem értettem. A nyakamon éreztem a leheletének forróságát, a tarkómon felállt a szőr.

Felkelt az asztaltól, megint mosolygott, és beletúrt rövid, fekete hajába. A karját nyújtotta.
− Gyere, kimegyünk egy kicsit. A friss levegő jót fog tenni – mondta, és felsegített az asztaltól.
Tetszett a lány, de már a találka előtt eldöntöttem, hogy meg fogom ölni.

Belekaroltam, és igyekeztem nem elrántani. Miközben az ajtó felé vezetett, végignéztem az ivóban. Részegen az ember észrevesz olyan részleteket, amiket józanul figyelmen kívül hagy. Éreztem azt a rengeteg bánatot, ami a koszos lambériával borított falakról csorgott a padlóra. Az üres poharakban zizegő jazz zenét, ami úgy járta át a testemet, mint a rum. A kopott, csontszínű székeken ülő testek tompa, fojtogató izzadság szagát.
És amikor kiléptünk az ajtón, éreztem a nyári pest ragacsos éjszakáját.
− Jobb? – kérdezte.
Bólintottam, a zsebembe nyúltam, ahol a késem lapult. Hűvös érintése megnyugtatott.
− Sétáljunk egyet? Arra lakom! – nézett a Gellért-hegy felé.
− Persze, menjünk – suttogtam.

Csendben lépdeltünk egymás mellett, majdnem átértünk a hídon, amikor megtörte a hallgatást:
− Sok kapcsolatod volt már?
Értetlenül néztem rá, és igyekeztem kitérni a téma elől.
− Nem igazán – mondtam halkan. Eszembe jutottak a kivéreztetett, összetört testek, és megborzongtam – Nem igazán nevezhetők kapcsolatnak, amik voltak – fejeztem be sután a mondatot.
− Nekem se – válaszolta saját kérdésére.

Ismét csend lett, csak cipőjének a kopogását hallottam. Leértünk a hídról, és elindultunk felfelé a hegyre. A magasból furcsa hálónak látszottak a pesti oldal kivilágított utcái. Piros, és aranyszínű pókok cikáztak a kereszteződésekben.
− Tudod – folytatta a néhány perce abbahagyott mondatát – Olyan áldozat típus vagyok, vagy mi. Egy ismerősöm mondta, aki az ELTE-n tanult pszichológiát.
− Szerintem téved – hazudtam – Határozott vagy, és kedves – tettem hozzá, mire a lány fülig pirult. Izgató látvány volt a lúdbőrös teste, elhatároztam, hogy nem erőszakolom meg, mielőtt megkínzom. Úgy élvezetesebb. Élve fogom megnyúzni, és hallgatom majd a sikítását, amíg el nem szakadnak a hangszálai.
Elmosolyodtam.

Ő félreértette, és közelebb hajolt hozzám, de elhúzódtam.
− Ne itt – motyogtam.
− Szégyenlős vagy – kacagott fel.
− Talán. Gyere! – elindultam a bokrok felé, és berántottam az árnyékok közé.
Átkaroltam, és megcsókoltam. Barack ízű volt a nyelve: az ajkamat kereste.
Ráharaptam.
Erősen.
Megpróbálta elrántani a fejét, de nem engedtem. Ahogy próbálta magát kiszabadítani a szorításból, egyre erősebb sós-vas íz öntötte el a számat. Oldalra csavartam a fejét, és még jobban összeszorítottam az álkapcsom. A nyelve szinte tőből kiszakadt, és a hosszúkás izom-féregként tekergett a földön, amikor az avarra köptem.

A lány arca tiszta vér volt, köhögve öklendezte fel a vacsorát.
Elővettem a késemet, kicsit meggörnyedtem, hasra löktem, majd egy gyors mozdulattal átvágtam a térdhajlatát.
− Most már nem mész sehová – vigyorodtam el.
A földön feküdt, és görcs rázta: a vérveszteségtől, és a sokktól nem volt már a tudatánál. Összefüggéstelen, hörgő-szörcsögő szavak törtek elő a torkából, fátyolos tekintete engem keresett.
− Essünk hamar túl rajta – hajoltam fölé, de valamennyire feleszmélhetett, mert egy marék földet vágott az arcomba. Félig vakon kaptam a karja után, megszorítottam, és megtekertem. A késemmel végigvágtam a vállától a csuklójáig a bőrt, majd egy határozott mozdulattal letéptem az izmokról.

A teste íjként megfeszült, majd elernyedt. Az elméje nem tudott több fájdalmat befogadni, és elájult. Folytattam a nyúzást: először a végtagok, a torzó, majd az arca. Az egész nem tartott tíz percnél tovább, de mire végeztem már kiszenvedett. Elégedetlenül néztem az ösztövér, inas-csontos tetemet: nem egészen így terveztem.

Nem hozott teljes kielégülést.